Ki biztosítja a nyugdíjam? ...ha nem én magam?

2017.03.05

Buffett: Wall Street-i majmok miatt buknak milliárdokat a befektetők

2017. február 27. 09:51 -Portfolio.hu

Kiküldte szokásos évértékelő levelét a befektetőinek Warren Buffett, a 29 oldalas levélben nagy hangsúlyt kap a hegde fundok és ezzel együtt pedig a Wall Street majmainak titulált aktív portfóliómendzserek teljesítményének a kritizálása. A befektetési guru szerint az aktív stratégiával kezelt alapok az elmúlt 10 évben 100 milliárd dollárba kerültek a befektetőknek.

Kedves Olvasó,

Lehetne azt mondani, hogy a nyugdíjkérdés már minden fórumon ki van tárgyalva és mindenki tudja, hogy baj lesz. Nem árt azért a témában néhány fontos tényt újra kiemelni. Miért? Mert a nyugati világ leendő nyugdíjasai félretett pénzének a nagy részét jelenleg "majmok kezelik", akik a felszámított költségért cserébe nem tudnak teljesítményt elérni, vagyis a hozamok még a nyugdíjprogram költségét sem fedezik.

Mindenki érintett, akinek "aktívan kezelt befektetési alap" van a portfóliójában. Nincsenek jobb helyzetben az állami nyugdíjalapok sem, országonként változik, de 30-40%-a hiányzik a pénznek és nem is pótolható, amit a majdani nyugdíjasoknak ki kellene fizetni az átlagosan megnövekedett nyugdíjban töltött időszak alatt. A helyzet - a szabályozók és a piaci környezet által nyomott alacsony hozamok - úgy tűnik, hogy hosszú ideig nem fog változni, sőt a demográfiai helyzet miatt inkább romlik.

Szóval néhány tény a témában...

  • 2015-ben a világ 300 legnagyobb nyugdíjalapjának vagyona 530 milliárd dollárral csökkent
  • Ma a fejlett világban élő emberek átlagosan 18,1 évet töltenek nyugdíjban, de csak 12 évre elegendő átlagosan a nyugdíjra félretett pénz
  • Az OECD országokban a 60-64 évesek között 40% a nyugdíj mellett dolgozók aránya és folyamatosan nő
  • 2050-re 4 aktív korúra ( 15-64 éves) jut 1 nyugdíjas, de az aktív korúak jelentős része is az "eltartotti kategóriában" lesz ( tanul, munkanélküli lesz a tömeges robotizálás miatt, stb.), vagyis az emberek 1/3-ának kellene megtermelni azt a jövedelmet, ami a 2/3-ad eltartásához kellene.
  • Eddig (is) a hiányzó pénzt a kormányok és jegybankok "pénznyomtatással" fedezték, aminek mértéke mára globális szinten kezelhetetlen magasságokba jutott. Semmit nem lehet az "egekig a végtelenbe" csinálni, a lufi újra ki fog durranni....mint 2008-ban .....csak nagyobbat szól...

Nyilván senki nincs abban a helyzetben, hogy lássa a jövőt, de mi lenne, ha néhány olyan megállapítást és változtatást tennénk, ami rajtunk múlik? Néhány példa, felvetés...

  • Elfogadjuk lélekben, hogy nem számíthatunk mástól ( államtól, majmoktól, stb. ) pénzre idős korunkban. Ha mégis, az "hab a tortán" lesz és öröm...
  • Kezünkbe vesszük a saját sorsunkat a saját eszközeinkkel és MOST kezdjük felépíteni azokat a jövedelemtermelési eszközeinket, amivel idős korunkban is pénzt csinálhatunk magunknak
  • Akár alkalmazottként, akár vállalkozóként dolgozunk elkezdünk TERVEZNI és csinálunk 2-3 különböző tervet és alternatívát 65 éves korunk feletti jövedelemtermelésre. Eltervezzük, megcsináljuk...
  • Mindenképp elsajátítjuk az Internet alapú, digitális gazdasági térben kiépíthető jövedelemtermelési lehetőségeket. Megtervezzük, megcsináljuk...MOST fogunk hozzá!
  • Életmódunkat úgy alakítjuk, hogy a lehető legtovább maradjunk energikusak és tettre készek, felhasználva a legújabb kutatások és módszerek tárházát, technológiai támogatást. A legtovább miért ne jelenthetné életünk utolsó napját, 90 év felett...😊?

Bővebben a lenti gombokra kattintva kaphat információt, támogatást a GM-Coach szolgáltatás keretében vagy a TEMATIKUS AJÁNLAT csomagjai közül választva.

Minden jót,

István


*Témához kapcsolódó cikk

Nem az a veszély, hogy elfogynak a nyugdíjak, hanem hogy másra nem jut pénz

2017.03.06 06:15 Portfolio.hu

Madár István

A mai nyugdíjrendszer nem is olyan sokára nem fog tudni a a mait megközelítő nyugdíjakat produkálni, a nagy vesztes a mai 30-50 éves korosztály - mondja Holtzer Péter. A nyugdíjszakértő szerint a korhatáremelés elkerülhetetlen, de még így is óriási szükség lesz olyan időskori jövedelemre, ami más logika mentén képződik. Holtzer szerint a nemzetközi tapasztalatok alapján a legnagyobb sikerrel egy "kvázi önkéntes" megtakarítási rendszer kecsegtet.

A korhatáremelés praktikusan elkerülhetetlen

Portfolio: Bár a hétköznapokban sokkal többet foglalkozunk a pénzügyi válság utóhatásaival és az európai unió krízisével, azért egyre többször merül fel, hogy ennél sokkal nagyobb baj fenyeget: a demográfiai folyamatok óriási változásokat hozhatnak el az életünkbe.

Holtzer Péter: Most kezd felébredni a világ. Már nemcsak a szaksajtó, hanem a közéleti média is kezd rájönni arra, hogy nagy változásnak vagyunk a közepén. Közben azért ez már elég régóta zajlik. Magyarországon a 80-as években, tehát nagyon régen elértük azt a pontot, amikor a termékenységi ráta 2,1 alá csökken, és a népesség fogyásnak indul. Nem vagyunk egyedül, a szülőképes korú nőkre jutó 2,1-es átlagos gyerekszám a fejlett világban szinte sehol nincs meg. Magyarországon évente 35 ezer fő a népességfogyás, amit mostanában már az emigráció is erősít. Ez a jól ismert demográfiai átmenet nevű folyamatnak az a része, amikor eljutunk a "sok gyerek, rövid élet" állapotból a "kevés gyerek, hosszú életkor" helyzetbe. A nyugdíjrendszerek ehhez egyáltalán nem alkalmazkodtak, és mostanra teljesen túlígérték magukat.

A második világháború utáni évtizedekben ez még nem tűnt túlígérésnek, és az életkor növekedésével párhuzamosan a nyugdíjrendszer - történelmi léptékkel mérve - a fejlett országok fantasztikus jóléti vívmányává vált.

Sőt. Amikor egy olyan rendszer nagyban elindul, ahol a mindenkori aktívak járulékából finanszírozzák a mindenkori idősek nyugellátását, akkor az elején mindig óriási nyertesek vannak. Ők még viszonylag keveset fizetnek be, ehhez képest pedig nagyon sokat kapnak. Ez pár békeévtizedig fenntartható, aztán ahogy haladunk a demográfiai átmenetben előre, jön az igazság pillanata.
A mai 30-50 közöttiek járnak a legrosszabbul, mert ők azok, akik már nagyon sokat fizettek, fizetnek be, viszont mire nyugdíjba mennek, már jó eséllyel keveset kapnak.

Vagyis ez a generáció az igazi vesztes?
Amikor bele kell nyúlni egy ilyen rendszerbe, mindig az történik, hogy igyekeznek a legkevésbé bántani azokat, akik már nyugdíjba mentek, vagy nagyon közel állnak hozzá. Vannak persze olyan technikák - például a nyugdíjindexálás - amivel az idősebbek is rosszul járnak, de az igazán nagy korrekciókat jellemzően a jövőbeli nyugdíjasok rovására szokták végrehajtani.

Ennek mi az oka? Egyszerű politikai racionalitás?
Részben igen, a politikus nem akarja felingerelni az összes nyugdíjas szavazót. De van benne méltányossági megfontolás is: az idősek már kiszolgáltatottabbak ezeknek a változásoknak, mint a fiatalabbak, akik tudnak alkalmazkodni. Ha valaki most lép be a munkaerőpiacra, sokkal inkább eldöntheti, hogy egyáltalán a formális gazdaságban lesz-e ott, fizet-e, vagy fizetnek-e utána rendesen járulékot, ebben az országban akar-e élni, ebben a játékban akar-e részt venni, vagy máshol.

De olyan nagy lehetőség nincs nem részt venni.
Nem olyan nehéz Magyarországon úgy jövedelmet szerezni, akár még foglalkoztatva is lenni, hogy annak ne az egésze legyen fehér. Ebben történtek változások, sokkal rosszabb volt pár éve, de még mindig az a helyzet, hogy a fehér és a szürke gazdaság összemérhető. Ez a fő csapda: ahogy csökken a rendszerből kinyerhető nyugdíj, ahogy romlik a belső megtérülési ráta, egyre kevésbé ösztönöz arra, hogy fiatalként beszálljanak. Nyilván sokadik szempontként, de akár a kivándorlási hullámban is szerepet játszhatott az, hogy sokan egyáltalán nem akarnak ebben (sem) részt venni.

Ráadásul mintha az állam is egyre gyakrabban teremtene kivételeket.
Így van. Az olyan adózási lehetőségek, mint például a kata és a kiva arról szólnak, hogy most már legálisan választható az az út, hogy kevesebbet fizetünk, de közben elfelejtjük, hogy ennek az az ára, hogy nem lesz állami nyugdíjunk.

Vannak olyan társadalmi erők, amelyek azt mondják, hogy ha megváltozik a világ, és növekszik az időskorúak aránya, akkor igenis az állam költsön egyre többet a nyugdíjasokra.
Nekem nem az a világképem, hogy a jövőben sok pénzt költhetünk a nyugdíjasokra, de értem ezt az érvkészletet. Egy újabb ipari forradalommal (robotika) elméletileg növekedhet úgy ugrásszerűen a termelékenység, hogy az legalább részben fedezetet nyújtson az elöregedés okozta extra költségekre. Ugyanakkor ennek a termelékenységi ugrásnak egyelőre kevés jele van, miközben az ipari forradalom rengeteg oktatási erőfeszítést is igényel az államtól.

Mindenesetre ezek a tendenciák is erősíthetik a "nyugdíjas pártok" alakulását, illetve az időskorúak egyre határozottabb érdekképviseletét.

Hollandiában egy hónap múlva lesz választás, és a 4-5. helyen jegyzett párt egy 50+ nevű párt. Máshol is látunk ilyen tendenciát, tehát nem lenne újdonság, ha Magyarországon is indulna egy nyugdíjasok pártja. Ha egy ilyen társaság jól tudja képviselni az akaratát, akkor azzal nehéz szembemenni. Különösen azért, mert nemcsak sokan vannak, hanem mert az idősebbek hagyományosan politikailag aktívabbak.
Ilyen értelemben nem az a veszély, hogy elfogynak a nyugdíjak, hanem az, hogy minden másra, oktatásra, beruházásra nem jut pénz.
A politikai elitnek, a többi pártnak kell, hogy legyen annyi ügyessége, intelligenciája, hogy megértesse, ez egy zsákutca. Ha ez az üzenet nem megy át, akkor baj van. Másrészt a nyugdíjasnak sem csak az az érdeke, hogy sok nyugdíja legyen, hanem az is, hogy a gyereke meg az unokája se vándoroljon ki az országból.

Akkor törvényszerű, hogy az állami nyugdíjígérvények kisebbek lesznek?
Szerintem a közép- és hosszú távú megoldásnak biztosan a része kell, hogy legyen az, hogy az állam nem tud és nem is akar ennyit ígérni. A mai középkorú generációnak ehhez már alkalmazkodnia kell, a fiatalabbakkal pedig el kell jönnie annak a generációváltásnak, amikor az államra már egyáltalán nem tekintünk az időskori megélhetés egyetlen meghatározó szereplőjeként.

Az utóbbi években rengeteg szabályozói hatás érte a nyugdíjrendszert. Ezek egy része javította, másik része rontotta a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát. Van itt még tennivaló?

A nyugdíjrendszer a mai tudásunk szerint legjobb esetben 15-20 évig tud egyensúly-közeli állapotban maradni, majd ismét dinamikusan nőni kezd a hiánya. Ha azt feltételezzük, hogy cél lesz a hiány elszállásának fékezése, akkor további intézkedések kellenek, amelyek tovább rontják a nyugdíjkilátásainkat. Ez jelenthet akár 20-30%-os helyettesítési ráta arány romlást (vizsgálhatunk külön pl. első havi nyugdíj/utolsó havi bér tipikus mutatókat vagy átlagnyugdíj/átlagbér hányadosokat) és/vagy a nyugdíjkorhatár további emelését.
A korhatáremelés praktikusan elkerülhetetlen.
El kell fogadni, hogy másképp nem jön ki a matek. Kétségtelen, az egészségügyi helyzet, a várható élettartam miatt ez nem egy egyszerű döntés. De máshol sem az, és mégis számos országban már 67 év a nyugdíjkorhatár. Persze lehet gondolkodni az ezt megkönnyítő munkapiaci lépésekről, rugalmasabb nyugdíjkorhatár, részmunkaidős alkalmazás stb. Simonovits András - éppen a Portfolio-n megjelent írásában - elkerülhetetlen nyugdíjreformról ír, az ebben felsorolt intézkedések szerintem jó megközelítési keretet adnak.A "kvázi-önkéntes" rendszerek csodákat tesznek

Ha az állam nem lesz képes fenntartható módon elegendő nyugdíjat fizetni, más megoldások után kell nézni. Egyszer már megpróbáltuk a magán-nyugdíjpénztári rendszert, több ok miatt ez nem jött be.

Biztosan szükség van a mostanitól eltérő más logika szerint képződő időskorú jövedelemre.
Az ilyen megoldások egyik fő kérdése, hogy milyen legyen az átmenet sebessége. Gyorsan meg lehetne változtatni a felosztó-kirovó logikán alapuló nyugdíjrendszert, ha azt tudnánk mondani, hogy az eddigi nyugdíjígérvényeinket - a nyugdíjasoknak és nagyjából a mai aktívaknak is - fenntartjuk, de az állam egy csapásra gálánsan lemond a járulékok jelentős részéről. Ez azonban az államnak nagyon sok pénzbe kerülne. Ilyen esetben - hacsak fel nem tör a gáz valahol az országban- máshol kell adót emelni, vagy kiadást csökkenteni. Tulajdonképpen ezt próbálta meg lassan a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszer, ami egy 30-40 éves átmenettel jutott volna el oda, hogy kevesebb nyugdíjcélú közkiadás lesz. Látszik, hogy ezt sem bírta a rendszer. Pontosabban az történt, hogy egy extrém állapotban azt mondta a hatalom, hogy ő ezt nem csinálja.

Vannak példák sikeresen menedzselt átmenetre?

Nem sok. Talán a chileit nevezhetjük annak: az 1981-ben bevezetett új rendszer drágán, de egyébként jól működik. Ők a reformot megelőző 3-4 évben évi 5 százalékos GDP-arányos költségvetési többletet csináltak (persze diktatúrában), ráadásul egy privatizációs hullám kellős közepén voltak - szóval volt tartalékuk a reformra. A másik jó példa Svédország lehet, ahol az emberek bíznak abban, hogy az őket körülvevő intézményrendszer évtizedekig stabilan működik.
Nekünk viszont nincs ilyen fiskális fegyelmünk, és nincs hosszú távú hit sem az állami, sem a privát intézményrendszerben, mert nem erre szocializált minket a magyar történelem.

Ha mindez igaz, akkor azt kellene, hogy jelentse, hogy mi magyarok gőzerővel takarítunk meg időskorunkra. Különösen úgy, hogy mennyire gyakran hangoztatott vélemény a hétköznapokban, hogy "nekem úgysem lesz nyugdíjam, nem számítok arra, hogy az államtól eleget fogok kapni."

Ez egy érdekes dolog. Valóban az összes kimutatás szerint tudják az emberek, hogy baj van, valamit tenni kellene. De közben a következő kérdésre, hogy kinek kellene ezt megoldani, azt válaszolják, hogy az államnak. Talán nem ott tartunk, mint 20 éve, de nem látom azt a drasztikus változást, hogy mindenki megértette volna, hogy sokkal nagyobb az egyéni és a családi felelősség.

Eszerint viszont naivitás azt gondolni, hogy az önkéntes megtakarításokra lehetne alapozni a nyugdíjrendszert.

Igen, és ez a világon mindenhol így van. Az a tapasztalat, hogy az önkéntes típusú időskori pénzügyi öngondoskodás a populáció 10-20 százalékát tudja elérni. Így működik az ember. Majd holnap. És jellemzően oda lyukadunk ki, hogy túl sokára térnek észhez az emberek, hogy valamit tenni kellene. Ez nem magyar sajátosság.

Gyakran az az érv, hogy az alacsony jövedelmek mellett egyszerűen az emberek nem vehetők rá a megtakarításra.

A háztartások kétharmadának egy fillér megtakarítása sincs, és akiknek van, azok többsége is csak 1-3 hónapig tudna belőle megélni.
A kutatások és számítások szerint ma alig pár tízezer főnek illetve háztartásnak lehet valóban megfelelő mértékű, a kieső rész pótlására szükséges több tízmillió forintos nyugdíj-előtakarékossági felhalmozása.
Tehát minimális megtakarításokról beszélünk, és bizony sokszor a fő ok nem az akarat, hanem a képesség hiánya. Túldimenzionálni viszont nem szabad ezt a tényezőt, mert nem igaz, hogy csak azért nincsenek érdemi megtakarítások Magyarországon, mert az emberek nem tudnak megtakarítani. Valamennyire tudnának, legalábbis sokkal többen, mint ma teszik, ha valaki megcsinálná helyettük.

Ha viszont az állam nem tud elegendő nyugdíjat biztosítani, a lakosság pedig nem tud vagy nem akar megtakarítani, akkor hogy lesz ebből működő nyugdíjrendszer?

Semmilyen más lehetőséget nem láttam erre a világban, mint az úgynevezett "kvázi önkéntes" rendszereket.
Ezek lényege, hogy nem teszik ugyan kötelezővé a megtakarítást, de nagyon erősen segítenek, ösztönöznek.

Most is léteznek ilyen ösztönzők.

Valóban, de szerintem az a típusú megtakarítás-ösztönzés, ami ma van, nem jó. Annak ad, akinek van annyi, hogy önként megtakarítson, és van annyi adója, hogy ezt a kedvezményt levonhassa belőle. Eközben azok, akik a legjobban rá lesznek szorulva az időkori jövedelemre, nem részesednek az ösztönzőkből. Más próbálkozások sem voltak jobbak. Az a rendszer, hogy a cafeteriában öngondoskodjunk, teljes őrültség volt. Válassz, elmész lábat áztatni hétvégére, vagy kapsz 30 év múlva nyugdíjtámogatást - nem is igen kéri ma már senki sem az utóbbit. Olyan megtakarítást ösztönző rendszer nálunk egyébként a lakáspénztárak esetében ismert, ahol az egyén az adózott jövedelmétől függetlenül kap az államtól számlajóváírást, s így az is igénybe tudja venni, akinek bármilyen okból kevesebb az adófizetése. Létezik tehát példa az adekvát támogatási formára Magyarországon is.

Ehhez képest milyen elemek tennének sikeressé egy "kvázi önkéntes" nyugdíjpillért?

Egyrészt kellene egy fordított, automatikus belépési logika: ha valaki dolgozni kezd, alapértelmezésben lemond a jövedelme egy kis szeletéről, amiből nyugdíjcélú megtakarítást képződne. Vagyis mindenki automatikusan benne találja magát egy nyugdíjpénztárban. Ki lehet belőle lépni, de azért tenni kell. El kell gondolkoznia az embernek, hogy érdemes-e neki most felélnie az összes jövedelmét, vagy érdemes egy részét félretenni nyugdíjra. Másrészt kell emellé az ösztönzés: a rendszer úgy működik, hogy az állam ad az elvonás mellé egy kis cukorkát, és lehetőleg a munkáltató is. Ha kilépünk a rendszerből, értelemszerűen ezekről is lemondunk.

Hogyan működik ez máshol?

Az Egyesült Királyságban most épül ki egy ilyen. Ott az egyén befizeti a jövedelme 4 százalékát, a munkáltató ad hozzá még 3 százalékot, az állam pedig mellérak további 1 százalékot. A mintául szolgáló Új-Zélandon 2006 óta működik hasonló rendszer, 2+2+2 megosztásban. Magyarországon - leszámítva néhány felvilágosult munkahelyet meg önkéntes pénztárt - nem nagyon divat, hogy a munkáltató érdemben támogatja az időskori megélhetést, míg például Dániában vagy Hollandiában minden így működik.
A kvázi-önkéntes besorolású rendszerek csodát tesznek.
Hiába van kilépési lehetőség, az önkéntes megtakarítási arányok 80 százalékra vagy afölé ugranak fel a korábbi 10-20 százalékról.

Ugyanakkor valószínűleg a vállalatok jó része nem örülne egy ilyen rendszernek, hiszen béremelési igényekhez vezetne.

Talán nyílt egy kis lehetőség azzal, hogy elindultak felfelé a bérek. Sem orvost, sem kőművest nem lehet találni Magyarországon, a munkaerőhiány hajtja a kereseteket. Ilyen környezetben időszerű lenne átgondolni a hosszú távú munkahelyi nyugdíjrendszert a kompetitív juttatási csomagok részeként. A "kvázi önkéntes" koncepció először a foglalkoztatottakat éri el, ezen belül is azokat, akik a nagyobb, felvilágosultabb, multinacionális jellegű cégeknél vannak. Őket behozva aztán szépen lassan keresni kell azokat az eszközöket, amelyekkel ez a megoldás vonzóvá tehető az önfoglalkoztatóknak, a vállalkozóknak. Nem fog mindenkit elérni, de idővel a társadalom egyre nagyobb része vehet részt benne.

Eközben az állami nyugdíj fokozatosan csökkenne?

Igen, ahogy beszéltük, ez elkerülhetetlen, hacsak nem az a zombi verzió győz, hogy az utolsó vasunkat is nyugdíjra költjük, minden más helyett. A modellek alapján simán benne van, hogy a helyettesítési ráta 20-25 év alatt csökkenhet 30 százalékponttal, a mai 80 körüliről lemegy 50 körülire.
A nyugdíj másik részét egy új rendszernek kell biztosítania.

Miben különbözik ez a rendszer a ma is létező önkéntes nyugdíjpénztárainktól?

Első pillantásra csak a fordított belépési logika és a kilépési lehetőség a különbség. Ugyanakkor a régi kötelező, és részben a ma is létező önkéntes pénztárakhoz képest fontos lenne előrelépést elérni a működési hatékonyságban, ez pedig intézményi kérdéseket vet fel. A sikerhez szükséges az a szabályozói képesség, ami hatékony, olcsó rendszert épít fel, jó befektetésekkel. A magyar magánpénztári rendszer nem ilyen volt, az újnak el kell ketyegnie maximum évi 0,5 százalékos vagyonarányos költséggel, nem pedig 1,5 százalékkal. Ez az 1 százalékpontnyi különbség a nyugdíjakban 20-25 százalék különbséget jelentene.

Hogyan lehet javítani a hatékonyságot?

Egy új rendszert az eddigigektől eltérő logikával lenne csak szabad felépíteni.
Nem fog mindenkinek tetszeni, de a mai önkéntes pénztári struktúra sem a leghatékonyabb forma.
Egyrészt, nemzetközi értelemben még a nagyobb magyar pénztárak is viszonylag kis intézmények, sok esetben a csoporthoz tartozó vagyonkezelési szolgáltatókkal, nagy adminisztrációs és back office költséggel. Másrészt az ügyfelekért folytatott verseny a marketing költségeket is emeli, és ezt az ügyfél fizeti meg a végén. A világban működő leghatékonyabb rendszerek ezeket centralizálják, ideális esetben van egy központi intézmény. Ez nem kell, hogy állami legyen, de végrehajtja a beszedést, nyilvántartást, és megversenyezteti a vagyonkezelőket.
Mert egy dologban kell, hogy legyen verseny, sehol máshol ennek nincs értelme: a professzionális vagyonkezelők piacán.
Ők intézményi vagyonkezelési áron kezelik a portfólió bizonyos részeit. Ahol az ilyen típusú rendszer működik, mint például Svédországban, az összköltség 25 bázispont körül van. Az új angol rendszer nagyjából fél százalékba fog kerülni, mire kiépül teljesen. Ma olyan rendszerünk van, amelynek szereplői az önkéntes pénztárak nagyságrendileg 1 millió taggal, sok alvószámlával, és van jó pár szolgáltató, bank, biztosító, alapkezelő, amelyek ebbe invesztáltak és ebben érdekeltek. Innen átmenni egy másikba, ami sokkal hatékonyabb, okosabban centralizált és olcsóbb, nem egy triviális feladat. Az egyik kérdés ezzel kapcsolatban, hogy hogyan lehet megkötni ezeket a megállapodásokat.

Hatalmi szóval.

Ez lehet valóban egy eszköz. Természetesen mondhatná azt is a kormány, hogy virágozzék száz virág, hadd maradjanak az önkéntes pénztárak akár úgy, ahogy ma vannak, de elindít egy új, hatékonyabb rendszert. Járok a világ több országában, és ott ezt próbáltuk mondani. Örményország, Grúzia, Törökország árnyalatokban különböznek, hogy mit akarnak és hogyan, de hogy a piaci struktúra nem hatékony ebben a sokszereplős versenyben, azt mindenki látja, és az állam hasonlóan ilyen központosított, hatékony, a vagyonkezelői szolgáltatások megversenyeztető szisztémát kíván kiépíteni, majd meglátjuk, mekkora sikerrel és határozottsággal.

Egy ilyen rendszerben mi garantálja, hogy a nyugdíjalapnak nem lesz ugyanolyan sorsa, mint a magán-nyugdíjpénztáraknak? Ezt a vagyont miért nem fogják államosítani, amikor bajba kerül a költségvetés?

Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy egy dolog garantálja: hogy ez a napnál világosabban privát vagyon. Amikor beszántották a magán-nyugdíjpénztárakat, lehetett polemizálni azon, hogy kié is volt ez a pénz. Itt az állampolgár a nettó bére egy részéről mond le (nem pedig egy egyébként tőle amúgyis levonandó járulék kerül át az egyik pillérből a másikba). Nekem ez pont ugyanolyan privát tulajdon, mint a lakás meg a bankszámla, ellentétben a magán-nyugdíjpénztári befizetéssel, ahol ez egy kicsit kevésbé volt ilyen egyértelmű. Ettől ez még nem garancia, mert bármikor lehet államosítani bármit, csak szerintem jogilag és politikailag sokkal kényesebb.
Bízzunk abban, hogy olyan országban élünk, ahol a magántulajdon színtiszta államosítása, elrablása mégis csak necces.Ha nincs jól kitalálva, baj lesz

Mibe kellene fektetni a nyugdíjra szánt megtakarítást?

Ideális esetben az történik, hogy a rendszer központi szereplője és a kiszervezett vagyonkezelők minden egyéb szemponttól függetlenül, professzionális alapon meghatározzák és végrehajtják a stratégiai befektetési irányokat. Nyilván hazai és külföldi értékpapír-befektetések dominálnának benne. Kényesebb kérdés, hogy ez a vagyon befektethető-e egy ország hosszú távú gazdasági beruházásaiba, infrastruktúrájába. Elvileg hasznos lehet, de látni kell, hogy ezzel a lehetőséggel sok olyan érdek is megjelenik, ami finoman szólva nem maximalizálná a várható hozamot. Ez mindenhol egy vitatott, érdekes pont.

Vannak olyan vélemények, miszerint az egészet be kell tenni állampapírba.

Szerintem ez butaság. Miért pont abba, és milyen állampapírba? Nem gondolom, hogy ettől transzparensebbé válik. Egy értelmes, hosszú távú kockázatmegosztásban igenis ott a helye a nem magyarországi, nem forint alapú befektetéseknek is.

Egy ilyen rendszerben végre el kellene dönteni egy olyan kérdést is, amire a választ a régi próbálkozásoknál nem sikerül megszülni: hogyan fizessük ki a nyugdíjat?

Ez bizonyára azt a közel 60 ezer embert is érdekelné, akik még tagok a magán-nyugdíjpénztárakban, de kevés fogalmuk van arról, hogyan fognak pénzt kapni. Egy összegben, életjáradékban, milyen szabályok szerint? Az előző több, mint 15 év szinte teljes szabályozatlanságához képest a közelmúltban bekerült néhány előírás (és enyhítés) a szabályozásba.
De még nem állíthatjuk, hogy a "lázadók" egy jól áttekinthető és alapos járadékszabályozással szembesülnek.
A magánmegtakarításból összerakott nyugdíjvagyonnál nehezebb elfogadtatni azt, amit az állami nyugdíjnál mindenki tudomásul vesz: ha 65 éves korodig élsz, akkor 3 évig kapsz járadékot, ha meg 100 éves korodig, akkor 40 évig. De jelenleg a magánnyugdíjak területén még ilyen biztosítási termék sincsen.

Végső soron minden nyugdíjcélú ellátás mögött törvénnyel vagy szerződéssel kialakított biztosítási termék áll.

Igen, de ma csak olyan kezdetleges megoldások léteznek, mint hogy például egy nyugdíjbiztosításon keresztül 10, 15, 20 éven keresztül kapsz járadékot. Az a helyzet, hogy nem sok ország van a világon, ahol ez jól működik. Mert ehhez egy nagyon jól fejlett életbiztosítási piac kell, és a jó termékekhez kell egy kritikus tömeg. Nekem azt mondták a biztosítós barátaim, amikor arról morgok, hogy miért nem csinálnak már ilyen terméket, hogy nincs rá igény. Addig, amíg három ember kérne egy ilyen terméket, nem tudják beárazni, mert olyan drágán kellene adniuk, hogy nem veszik meg. Ráadásul más-más lehet egyes emberek prioritása. Van, aki a nyugdíjas évek elején még szeretne aktív lenni, utazni, költeni, és nem arra spórolni, hogy 90 évesen is legyen pénze arra, hogy kifizesse a kórházi számlákat. Emiatt az emberek többsége nem szereti az ilyen termékeket, hanem szeretne rögtön az elején készpénzhez jutni, vagy legalábbis 5-15 évet befixálni. Ugyanakkor van olyan is, aki a "túl hosszú élet" ellen szeretné bebiztosítani magát, s ő ma nemigen talál ilyen terméket.

Ha jól értem, az egyik gond, hogy aki elkezd nyugdíjcélra takarékoskodni, azt gondolja, hogy az az ő tőkéje. És számára rendkívül idegen az a gondolat, hogy a végén mégis bekerül egy olyan kockázatközösségbe, ahol biztosítási alapon vagy nyer, vagy veszít attól függően, hogy meddig él. Ez számára idegen, mert ha magának takarékoskodik, miért nem a saját pénzét kapja vissza?

Így van. Bár azért léteznek erre megoldások, amelyek kielégítenek ilyen igényeket. Például a klasszikus nyugdíjtermékek is tudnak két életre szólni, ahol a tovább élő feleség vagy férj kapja a másik biztosítás után is nyugdíjat. Léteznek örökölhetőséget biztosító megoldások is.

Erre borzasztó nagy társadalmi igény van Magyarországon.

Igen, csak nincs ingyen ebéd, minél többféle pluszt adunk az egyszerűbb annuitás-termék mellé, az annál drágább lesz, s így egyre kevésbé vonzó. Vagy úgy tűnik, hogy már megint a pénzügyi szolgáltató, a biztosító akar túl nagyot nyerészkedni, felügyeleti vizsgálat, stb. Tévedés ne essék, nem magyar problémáról beszélek, a világ legfejlettebb piacain is (pl. USA, Nagy-Britannia) ezek állandó viták. Vehetjük mindennek legegyszerűbb alesetét egyébként: infláció-indexált-e az annuitás, tartja-e reálértékét? Ha nem, nagyon erősen leértékelődik még 2-3 százalék infláció mellett is a nyugdíj 15-25 év alatt. Ha igen, sokkal alacsonyabb tud lenni a kezdőnyugdíj, nem vonzó ("inkább kérem készpénzben").
Nagy-Britannia egyébként tankönyvi példája annak, hogy egy nagyon fejlett piac is hogyan tud inkonzisztens szabályokat hozni.
Miközben sikeresen épül ki a kvázi-önkéntes megtakarítási rendszer (amely közel 10 millió olyan új megtakarítót hoz be, akiknek korábban nem volt nyugdíj-megtakarítása), megszüntették azt a szabályt, hogy a megtakarítások nagy részét kötelező volt rendes, élethosszig tartó járadék formájában felvenni. Míg az egyik oldalon azzal érvelünk, hogy segíteni kell az emberek tömegeit, hogy gondoljanak a nyugdíjas éveikre, a másik oldalon meghajlunk az előtt, hogy nem szabad őket úgymond drága életjáradékokba kényszeríteni. Itt hirtelen eléggé felnőttnek tekintjük őket, hogy el tudják dönteni, hogyan veszik fel az aktív életpálya megtakarításait, mit kezdenek vele, és aztán mi lesz, ha már nem lesz.
Akármilyen rendszerben gondolkodunk, ha nincs jól kitalálva, hogy a végén hogyan lesz ebből nyugdíj, és nem dolgozunk nagyon tudatosan azon, hogy hogyan lesznek termékek, akkor baj van.
Ehhez kellenek például inflációkövető nyugdíjtermékek is, az ÁKK-nak pedig ki kell bocsátania hosszú távú, inflációindexált állampapírokat nagy tételben, amivel tudnak hedge-elni a biztosítók. Itt megint szükség van hosszú távú konzisztens szabályozói fegyelemre és együttműködésre a piaccal. Ugyancsak szükséges lenne, hogy a felhalmozási és a járadékos szakasz ne váljon szét ennyire mereven mindenki (szabályozók, vagyonkezelők, biztosítók) fejében, hiszen ez egy kontinuum, amelynek valahogy össze kellene érnie.

Szerinted 30 év múlva milyen nyugdíjrendszer lesz Magyarországon?

Erre azért nehéz válaszolni, mert nem csak attól függ, hogy miként alakítjuk a szisztémát, hanem minden mástól. Sokkal inkább az hat rá, hogy mi történik az országban: a gazdaságban, a társadalomban, a munkaerő-piacon, az oktatásban. Már csak azért sem gondolom, hogy tökéletes rendszer lesz, mert nehezen látom, hogy tökéletesen működő országunk lesz a tökéletesen működő Európában. Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene foglalkozni azzal, hogy legalább abban a keretrendszerben, amink van, egy kicsit racionálisabb nyugdíjrendszerünk legyen, mint a mai.
A menedzseletlen szétesésnél még mindig jobb egy menedzselt átmenet. De azért ne fogadjunk nagy tétekkel az utóbbira.

NÉVJEGY

Holtzer Péter az ORIENS IM partnere. Nyugdíjszakértő, a Világbank nyugdíjtanácsadója. 2007 és 2010 között a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA) elnöke volt. Korábban a CAIB, majd az OTP Alapkezelő vezérigazgatója, és a BAMOSZ elnöke volt. Végzettségei: Villamosmérnök (BME, 1991), MBA (Vanderbilt University, Nashville, USA, 1994).